Miben különbözne ez az eszköz az EU összes eddigi mentőeszközétől? Hiszen közös euróövezeti, sőt, EU-szintű kötvénykibocsátás eddig is volt, módszereit 1968 óta finomítják. A nem euróövezeti EU-országok az EU Fizetésimérleg-támogatásából (BoP) kaphatnak segítséget. Ennek forrása az Európai Bizottság saját kötvénykibocsátása. Ebből kapott hitelt Magyarország, Románia és Lettország az EU-IMF programok keretében. Azután ott az Európai Pénzügyi Stabilizációs Mechanizmus (EFSM), amely ugyanúgy működik, mint a BoP, csak minden EU-tagország támogatható belőle. Ebből kapott kölcsönt önköltségi áron Írország és Portugália, szintén EU-IMF programok keretében. Külön keret a Görög Kölcsöneszköz (GLF), mert Görögország akkor szorult először segítségre - 2010. májusban -, amikor még sem az EFSM, sem az EFSF nem volt készen. A görög program keretében az EU-bizottság nem kölcsönfelvevő, de megbízásból koordinálta és adminisztrálta az euróövezeti országok kétoldalú kölcsöneit Görögország számára. Végül 2010. júniusban megszületett az imént említett EFSF - az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz -, amely  az euróövezeti kormányok közvetlen garanciájával bocsát ki kötvényeket, amelyek bevételéből kizárólag a bajba került euróövezeti országokat finanszírozzák. Jövőre pedig indul az EFSF állandónak szánt utóda, az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM).

Az eddigi és jövendő közös kötvénykibocsátási és adósságfinanszírozási lehetőségek azonban nem elegendők a nagyobb euróövezeti tagországok esetleges megbotlásának kezelésére, és van egy nagy közös kockázatuk: elsőrendű minőségű adóssággal fedeznek rossz adósságokat. Az effajta segítség - ha jogilag nem is, de a gyakorlatban feltétlenül - vészesen hasonlít azokra a "mérgezett eszközökre" - a nem elsőrendű amerikai jelzálogkölcsönökre alapozott, elsőrendűnek minősített származékos értékpapírokra -, amelyek a kockázatot szétterítve 2008 végétől 
tönkretették a fél világ pénzügyi rendszerét. Ez a mélyebb oka annak, hogy hitelminősítők ősz óta elkezdték rontani a nagy euróövezeti országok elsőrendű adósosztályzatait.

A most ismét napirendre került euróövezeti "államkötvény" újdonsága az lenne, hogy nem finanszírozná vagy szavatolná a tagországok állampapírjait, hanem részben vagy egészben azok helyébe lépne. Úgy, ahogyan az Egyesült Államok mint ország kincstárjegyeiért is az amerikai kormány áll jót a szövetségi költségvetésből, noha emellett persze a szövetségi államok és a helyhatóságok is adhatnak ki kötvényeket, csakúgy, mint bármely egységes országban a világon. Ily módon a mostani hiteltámogatást gyakorlatilag "költségvetési transzfer" váltaná fel az euróövezetben a gazdag és a szegényebb "területek" - azaz országok - között az euróövezetben. Ennek az a feltétele, hogy a kötvény kibocsátói együtt és egyetemlegesen felelnek a törlesztésért, és nem pedig külön-külön, a saját vállalt garanciáik erejéig, mint most például az EFSF-ben. Úgy kellene tenni, mintha az euróövezet egyetlen ország lenne.

Csakhogy nem működhet költségvetési transzfer és annak közös kötvényfinanszírozása, nem létezhet együttes és egyetemleges törlesztési felelősség ténylegesen jótálló, valódi közös költségvetés - vagy valami hasonló nélkül. Ez a közös költségvetés természetesen nem az EU mostani közös költségvetése, amely csak nevében költségvetés, ám valójában csak egy szűkös segélyalap, amennyiben az európai össz-GDP körülbelül 1 százalékát központosítja. A "valami hasonló" az lenne, amit a legnagyobb terheket eddig viselő Németország javasol, illetve követel: a közös gazdasági kormányzás erősítése akár addig, hogy végső esetben az illetékes EU-szintű vagy euróövezeti intézmény megsemmisíthetné, illetve módosíthatná a tagországok költségvetését.

Mivel az elképzelésnek ezt a részét majdnem mindenki ellenzi - azok is, akik amúgy pártolják a közös euróövezeti "államkötvény" ötletét -, a kompromisszum alapja az lehet, hogy a német kormány esetleg felismeri: a közös kötvény legnagyobb előnye éppen az, amit a legnagyobb hátrányának tart. Nevezetesen az, hogy a jó adósok terhére finanszírozná a rossz adósminőségű tagországokat, éspedig az utóbbiak számára olcsón. A német polgárok szívesen panaszolják, hogy ők tartják el a pazarló déli tagországokat, ám a közös kötvény bevezetése után észre sem vennék, hogy ezt teszik - amiképp az amerikai adófizetőknek sem tűnik fel, hogy a közös kormányzati adósság milyen mértékben támogatja a csőd szélén tántorgó Kaliforniát. Másfelől a szegényebb tagországokat mindenképp támogatni kell, különben a gazdag tagországok nem tudnak exportálni. A közös kötvénnyel ez még mindig olcsóbb lenne, mint most, amikor Németországnak és másoknak közvetlenül, saját költségvetésükből kell a kármentést végezniük, tulajdon adósosztályzatukat is közvetlenül téve kockára.

Ám akárhogyan is: a kompromisszum sokoldalú lesz. Ugyanis az euróövezeti "államkötvényről" folyó vita mögött valójában az "Európai Egyesült Államokról" szóló a vita húzódik meg. Meglehet, Németországnak és másoknak engedniük kell abból, hogy ez a kötvény csak a folyamat utolsó eseménye lehet. Ám, hogy mekkora léptekkel lehet az "Európai Egyesült Államok" megteremtése felé haladni - ez dönti el az euróövezeti "államkötvény" jövőjét is.