Amikor Peking arról értesült, hogy Tokió kormányzója megvásárolna a kelet-kínai-tengeri Szenkaku-szigetek - kínaiul Tiaojü (Diaoyu)-szigetek - közül hármat, nem habozott kijelenteni: a terület, "amely felett Kínának vitathatatlan szuverenitása van, nem eladó". Minden egyes alkalommal, amikor szóba kerül a kérdés, lényegében azt ismétli: a terület a sajátja. Lépéseiből azonban arra lehet következtetni, attól tart, hogy a diplomácia egyre kevésbé lesz elegendő a status quo fenntartásához.

A II. világháború végén amerikai fennhatóság alá került szigetek igazgatásának jogát Washington 1972-ben - Okinava feletti gyámságának feladásával egy időben - ruházta át Japánra. Természetesen Peking ezt sem fogadta el. Ahogyan azt is nehezményezi, hogy az utóbbi időben amerikai és japán részről is halk hivatkozás hangzott el a két ország közötti közös védelmi szerződésre (1960), amelynek hatálya - állítólag - a Szenkaku-szigetekre is kiterjed.

A hovatartozás bizonyításának érvei mindkét oldalon hosszúak. A két fél 1972-ben, amikor normalizálták kapcsolataikat, megállapodott abban, hogy a "szigetkérdést" egy ideig nem forszírozzák. Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping) néhai kínai vezetőnek az volt az álláspontja, hogy az ügyet félre lehet tenni tíz évre.

"A mi generációnk nem elég bölcs ahhoz, hogy megtalálja a közös nyelvet a kérdésben. A következő generáció minden bizonnyal bölcsebb lesz…" - mondta az egyébként köztudottan rendkívül bölcs Teng. Talán épp arra gondolt, hogy Kína talpra állásához, az ország és vele tárgyalási pozíciójának megerősödéséhez még hosszú évekre lesz szükség. 1978-ban Tokióban már azt mondta, hogy 20-30 évet is kibír a kérdés rendezése.

Az elméleti "határidő" tehát már lejárt, s bár Peking nem volt kezdeményező, úgy tűnik, a téma megkerülhetetlenül a felszínre tört, s - ha a húr sokáig feszül - a konfliktus egy kisebb katonai incidensbe torkollhat. Kína számára ugyanis nem "csak" területi kérdésről és főleg nem a vitatott szigetek környékén megbúvó szénhidrogénekről van szó, hanem az "egykori agresszor" egyoldalú, kényszerítő hatású megnyilatkozásairól.

A mindenkori pekingi vezetésnek ezért számolnia kell kínaiak százmillióinak érzékenységével, a II. világháború máig élő emlékével, a japán megszállók által elkövetett, a fiatalabb nemzedék által is jól ismert szörnyűségek kiváltotta indulatokkal. Kína ugyanis olyan ország, ahol a vonat mellékhelyiségébe nem azt firkálják, hogy "Hüje Liu", vagy hogy "Hajrá Guoan!", hanem azt, hogy "Le a japánokkal!".

Ezért ha Kínában úgy vélik, a szigetország tankönyveiben meghamisítják a történelmet, ha a nankingi mészárlás megtörténtét egy politikus kétségbe vonja, ha egy japán politikus felkeresi a háborús bűnösök nyughelyéül szolgáló jaszukuni szentélyt, vagy ha egy kínai halászhajót kínai (vitatott) vizeken elfognak, milliók horkannak fel a szárazföldi Kínában, Hongkongban és Tajvanon egyaránt. Peking azonban csak végszükségben "húzza fel a zsilipet", a kormány alapvetően - a jelek szerint - nem akar a nacionalista érzések által vezérelt tombolásnak utat engedni.

Ezzel egy időben Japánban sem gond az "agresszív kínai terjeszkedés veszélyének" hirdetésével tízezreket az utcára vinni. Egy idei közvélemény-kutatás eredménye kimutatta: a japánok 80 százaléka ellenérzésekkel viseltetik a kínaiakkal szemben. Pekingnek a megszokottnál határozottabb fellépése pedig csak olaj a tűzre, a japán jobboldal képviselői az egyébként csak központi engedéllyel felkereshető szigeteken partra szállnak, a parlamentben verik az asztalt, a tokiói kormányzat által a sziget megvásárlására elkülönített számlára pedig bőkezűen adakozik a nép.

Kína nemrégiben járőrhajókat küldött a kérdéses területekre, és a hivatalos megfogalmazás szerint "verbális konfrontációba" keveredett a japán parti őrség hajóival. Állítólag arra szólították fel azokat, hogy távozzanak a kínai vizekről. E lépéssel Peking nyomatékosítani akarta: nem ismeri el, hogy a terület japán fennhatóság alatt áll. Feltételezhető, hogy Kína előbb-utóbb létrehoz egy közigazgatási egységet, amelynek formálisan alárendeli a szigeteket, mint ahogyan tette ezt minap a Dél-kínai-tengeren.

A kínai haditengerészet flottája nemrégiben a Kelet-kínai-tengeren gyakorlatozott, állítólag abból a célból, hogy felmérje képességét a szigetek esetleges elfoglalására. Japán pedig a napokban kapott Amerikától függőleges fel- és leszállásra alkalmas MV-22 Osprey (Halászsas) típusú billenőrotoros katonai konvertiplánokat. Gemba Koicsiró külügyminiszter ezzel kapcsolatban megjegyezte, Okinavára telepítésüket részint a "kínai tengeri terjeszkedés" indokolja.

"Ismerve a japán lelkületet, valós a veszélye annak, hogy egyesek kétségbeesésükben olyat tesznek, amivel a két országot katonai konfliktusba, vagy akár háborúba sodorják" - vélte minapi cikkében Lau Nai-keung hongkongi politikus a South China Morning Post című helyi lapban. Mint írta, a szigetek "államosítása" komoly provokáció, amit Kína részéről megtorlás követhet. Lau szerint nincs értelme néhány lakatlan szigetecskéért háborúzni, ezért azt javasolja: mindkét ország deklarálja a szigeteket és a környező vizeket demilitarizált övezetnek, s máris csak egyetlen megoldás marad a rendezésre: tárgyalóasztalhoz ülni.